"7. Az
"Én kicsi pónim" patájával a számban ébredtem reggel. Szülőnek lenni
olyan, mintha életed legbizarabb bulijában lennél. Mindig." (http://nokapultnal.blog.hu/2016/04/06/szulok_gyerekek_1_0_avagy_a_gyerekneveles_mesterfokon)
Na szóval ritkábban írok, mert a mostani korszakot nem tudom hova tenni. A kis cukimuki egy akaratos hisztihercegnővé nőtte ki magát és nagggggggggyon nehéz megtalálni vele a megfelelő hangot vagy rávenni arra amit mi szeretnénk.
De hát, gondolom ezen már mindenki átesett, aki meg nem, az meg legalább tudja mire számítson.
Egyrészt az jár a fejemben, hogy ő csak egy gyerek, mi nem tudjuk kezelni, tehát a baj velünk van. Másrészt viszont próbálkozunk mindennel, türelemmel, szép szóval, rábeszéléssel aztán üvöltéssel is, de mintha leperegne. Összességében mindezek ellenére megy a szekér, csak olyan mintha hegynek felfelé tolnád ellenszélben.
Minden mondat azzal kezdődik, hogy Tudom, de.... vagy szimplán Nem.
Ma reggel már végső elkeseredésben segítséget kértem a tanárnénitől, hogy ugyanmár tudakolja meg a lányunktól, mi a különbség az otthon meg a suli között. Kíváncsi vagyok.
Egyébként tegnap néztük a Szoba című filmet és úgy érzem néha túlfegyelmezzük a gyereket a Köszönj a néninek, Köszönd meg az ajándékot és Mit kell ilyenkor mondani baromságokkal.
Persze a helyes utat nem tudom, és szerintem senki sem, de a szándék megvan és a kitartás is. Ez a gyereknevelés Zenje.
