Eltört a kulcscsont

Szombat reggel, a hazautazás előtt 20 órával kb.
Hülyülünk Nórával az ágyon, tapossa a hátam, én meg megmozdulok, aztán puff csatt, üvöltéééééés.
Kriszta berohan, egyből sírva fakad. Gyerek üvölt de ezerrel. Vére nem folyik hálistennek. Mi fáj? Mutogatja a kulcscsontját amin egy pukli látszik középen. Na menjünk a sürgősségire. Gyorsan megröngenezik és már mutatják is, középen eltört a kulcscsontja, kb 30 fokban szépen lefele áll. Ájjjjjjj. Rossz nézni. Menjünk a kórházba , majd ott megmondják kell-e műteni. Ok. Kórház, doki, nem, nem műtik, elég valami szivacsos merevítő rá, azzal nem tud mozogni. Egy hétig maradjon otthon, utána 3 hét míg a kötés rajta marad.
Na ennyi a hazaútról.
Hálistennek nem sír, nem fáj neki, elvileg jól van.

boldogság

A legnagyobb boldogság az, hogy a gyerek egészséges. Néha látok az utcán tolókocsiban kisgyerekeket és nagyon összeszorul a szivem.
Esténként elviszem usziba, közben jókat dumálunk a suliról, sőt angolul is elkezdett velem beszélgetni ami tök jó.
Vasárnap volt az első zongora koncertje. Minden gyerek előadta a maga kis 30mp-es darabját. Jó volt.
Szombaton meg Blanesban voltunk, sétáltunk, lustiztunk, felmentünk a várba, kellemes nap volt.
Szóval elégedett vagyok. Vagy boldog?